Veled a pocakomban írtam ide utoljára. 3 éve.
Az írás terápia. Nekem. Emlékszem, már alsó tagozatos koromban is naplót vezettem, amit évekkel később összeszorult gyomorral olvastam vissza, s aztán egy kellemetlen szituáció ezt tovább spékelte. Meggyőződésem, hogy a naplózással, a gondolataim, érzéseim visszavonhatatlan lenyomatának elkészítésével kapcsolatosan most már örökre rossz érzések (félelem, elégedetlenség) is fognak párosulni. A Divine social média tartalmai noha sosem személyesek, mégis kimerítik az írással kapcsolatos erőforrásaimat - ezért is tűntem el itt. Pedig az ázsiai kalandok folytatódtak az elmúlt 3 évben. A sors pikantériája, hogy ez a bejegyzés mégis Magyarországon, a gyerekkori szobám szőnyegén ülve születik - azon a helyen, ahol megannyi szívbemarkoló érzés kerített már hatalmába.
Tagadhatnám, de nem fogom: sok szempontból mélypont ez itt most. Az egyéni önmegvalósítás bátorságpróbái, szintlépései után mindezt párkapcsolatban, majd családként tovább művelni nem kis kihívás. Egyszerűen nem látom az utat, amelyen mind a hárman együtt haladva önazonosak és boldogok lehetünk. És az óriási fájdalommal tölt el. Sosem az egyszerű és kényelmes megoldásokat kutattam, hiszem, hogy a szenvedés legtöbbször nem hiábavaló. Hogy tanulságok esnek ki a folyamat során, amik egy magasabb szintre juttatnak el. De vajon hol van az a pont, amikor az elengedés hozza a feloldozást? Amikor az elengedés az út, hogy utána teret adjunk annak, ami már régóta a felszínre kíván törni, de ez idáig nem kapott elég fókuszt? Azt érzem, hogy ez a mókuskerék, amibe belekeveredtünk rengeteg energiát kíván, de már nem mutat előre, s fogalmam sincs, hogy tudnék ezen a dinamikán változtatni. Értünk. Magamért. Érted.
Kevés olyan közös pillanat volt az elmúlt időszakban, ahol azt éreztem: magam lehetek. S az úgy elég. Sok szempontból nehezebb, de mégis felszabadultabb az egyedül lét. S itt most természetesen nem Rád gondolok. Hiszen habár már most látom a csodálatos személyiségedet, az akaratodat, mégis visszavonhatatlanul belőlem vagy, és én már mindig a részed leszek.
Csak abban bízom, hogy amikor ezeket a sorokat olvasod, mosolyogsz ezeken a nehézségeken, hiszen már megdolgoztuk, feloldottuk őket. S neked már nem kell ezt egyedül megtenned.
